/ Blog

Interjú a fotózás mesterével, Peter Lindbergh-el

 

Le Sambuc közelében egy parasztház fekszik. Az udvarban egy fa lábánál hatalmas fa asztalt látunk. Ebédidőben megtelik majd mindenféle finomsággal, házias fokhagymás kagylóval, omlettel, salátával, sajttal, és egy üveg roséval. A szabadban ebédelve hallgathatjuk, ahogy a szél a faleveleket fújja, a fülünkbe zümmögő rovarokat, a tyúkok kotkodácsolását, a kakas kukorékolását, és a számár, Calichon bőgését. Elképesztő, hogy ahogy a hangok megszólítanak, miközben meglátogatom a képek mesterét.

 

Peter Lindberg Arles és Camargue régióról mesél nekünk – arról, hogy milyen szerepet töltöttek be az életében, a divatfotós karrierjéről, és arról, hogyan érett művésszé, miközben a belső hangját kereste.

 

Beda Achermann: 75 éves lesz novemberben. Még mindig a tanulószakaszban van?

Peter Lindbergh: Nemrég tértem haza egy workshopról, amit én tartottam Velencében. Mesterkurzusnak akarták nevezni – micsoda hülye szó! Többet tanultam azalatt a pár nap alatt, mint az elmúlt 15 év során. Egy tucat gyakornok volt ott, mind fotósok, mindenki saját portfólióval érkezett. Megkérdeztem tőlük, mi motiválja őket. Az a legfontosabb, hogy feltedd magadban a kérdést, miért készíted el a képet. Ne csak azt mondd, hogy a művészeti vezető akarta így, vagy hogy a stylist kérte, hogy így csináljam. Fejezd be az állandó szabadkozást! Mélyen legbelül mindenkiben ott rejlik Leonardo da Vinci. De ahhoz, hogy megtaláld a rejtett kreatív szikrádat, erőfeszítéseket kell tenned. Ha nem látod, ha nem érzed, ha nem tudod még azt sem, hogy van, akkor mi értelme? A fényképeidnek mélyről kell jönnie, tükrözniük kell a személyiségedet. Máskülönben csak váltogatsz a különböző stílusok között, de soha nem leszel önmagad, egy ponton elakadsz, és már nem tudsz tovább fejlődni.

 

szikszai-johanna_fotosws2

BA: Fiatalon sok ideig tartott, amíg megtalálta az útját. Gyakran elmond egy történetet: 1958-ban, 14 éves korában, a szülővárosában Duisburgban, Németország Ruhr tartományában tanoncnak állt.

PL: Kirakatrendező voltam a Karstadtnál, egy vezető német márkánál. Úgy néztünk ki, mint a zugügyvédek: feszes nadrágban, hátul záródó mellényben, kis gallérokkal és zsebekkel, amelyekbe a kis kalapácsokat és mérőszalagokat tették – soha senkit nem láttam még olyan művészinek! De amint elértem a dekorátori ranglétra csúcsát a női osztályon, lázadni kezdtem. Kéket és zöldet kevertem a kirakatban, ami tilos volt. A kollégáim felháborodtak, miközben én örültem a forradalmi gondolataimnak.

 

MARC ZITZMANN: Ezt követően a kereskedelemről a művészetre váltott. Jelentkezett a berlini művészeti akadémiára a 60-as évek elején. De ez is egy zsákutca volt: unta magát ott.

PL: Arra gondoltam, hogy elmerülök a legfejlettebb avantgárd művészetben, de látképeket kellett festenem. Mindent otthagytam és Arles-ba mentem! Követtem Van Gogh nyomát. Látni akartam azt a helyet, ami azokat az őrült festményeket inspirálta. Olyan volt, mint egy egyfajta szellemi zarándokút. A három közül az egyik konténerben szálltam meg, ami hostelként üzemelt közel a rendőrséghez, a des Lices sugárúton. 1,5 frank volt éjszakánként, szóval nem maradtam ott túl sokáig azzal a 80 német márkával, ami a zsebemben volt.

Egy héttel később elkezdtem bejárni a farmokat. Az első farmon egy kutya leharapta a nadrágomat. A következő helyen már sokkal melegebb fogadtatásban volt részem a rongyos ruháim és az utazó hátizsákom ellenére. Le Grand Fourchonnak hívták, a férfi helyi volt, a nő Párizsból származott. Az új generációból származtak, modernek voltak a maguk módján. Kosztot és szobát ajánlottak némi munkáért cserébe. Van Gogh több látképet készített a Langlois hídról, az egyik közülük, egy olajfestmény, amelyen egy kis házat látni és egy piros tetőt jobbra – ott aludtam én! Az egyik este fogtam egy darabot a hídból és elküldtem a barátnőmnek, aki abban az időben Berlinben élt. Hamis relikvia volt: később megtudtam, hogy a híd szerkezetét a németek 1944-ben felrobbantották, így teljesen újraépítették…

 

BA: Szerzett ott barátokat?

PL: Nem igazán. A reggeleimet azzal töltöttem, hogy a farmon dolgoztam, a délutánjaimat pedig azzal, hogy azt próbáltam megérteni, hogyan lett Van Goghból Van Gogh. Rajzokat készítettem; absztrakt alakok voltak, nem igazán jók. Nem tudom, mi történt velük. Szombatonként a városháza előtt álltam, és megpróbáltam eladni őket, néha több mint 40 frankot is kerestem velük. A Place de la République azóta semmit nem változott, még egy kő sem mozdult el.

 

BA: Az első látogatása után nem tért vissza Arles-ba 28 évig.

PL: 8 hónapot töltöttem ott, 1962 végén hagytam ott a helyet. Nem emlékszem, miért. Spanyolországba mentem, és többnyire a szabad ég alatt aludtam. Ez egy teljesen új élmény volt. Ezt követően visszatértem Németországba. A szüleim és a testvérem minden eszközt bevetettek, hogy egy ideig Düsseldorfban tartsanak – abban az állapotban, ahogy megérkeztem, azt hitték, ha Berlinbe megyek, örökre elvesztenek.

Aztán jelentkeztem a krefeldi Werkkunstschule-ba. Emlékeszem, egyszer egy monotípa sorozatot készítettem nagy, hordozható alumínium négyzetekből, amelyeket autófesték borított. Kisebbeket is csináltam – nem volt nagy dolog. Douglas Huebler, Lawrence Weiner és különösen Joseph Kosuth az 1965-ös munkájával az Egy és három székkel meggyőzött arról, hogy rossz úton járok. Úgyhogy fotózni kezdtem. De be kell vallanom, hogy még a fényképészetben is sokáig tartott, mire megtaláltam az utam. Eleinte sokat másoltam mások munkáit. Apránként azonban fejlődni kezdtem. Nem találtam a saját „stílusom” – nem szeretem ezt a szót – annyira, hogy olyan munkát végezzek, ami összhangban volt azzal, aki voltam. És aztán megjelentek a szupermodellek az 1980-as évek végén és a nemzetközi elismerés.

 

BA: És visszatért Arles-ba.

PL: 1990-ben Arles nem volt több egy távoli emléknél az utazásaim gyűjteményében. Az egyik barátom, Irene Silvagni, a francia Vouge akkori főszerkesztője azt mondta nekem „Menj el Beauducba, és soha nem térsz vissza!” És pontosan így történt. Nem tudtam, hogy Arles a tenger közelében van! Felfedeztem egy hosszú strandszakaszt, ahol még egy augusztusi vasárnapon is mindössze három emberrel találkoztam. Egy természetvédelmi terület közepén helyezkedik el. Nem mehetsz be csak úgy, engedélyre van szükséged.

Három olyan strand van, amely igazán fontos a számomra. Deauville, ahol május közepén részt vettem egy fotózásban Karl Lagerfeld tiszteletére. A Le Touquet, ami egyszerre gyönyörű a dűnéivel és csúnya a vízpartra épült magas épületek miatt. És Beauduc, ami egyszerűen varázslatos. 1990-ben volt itt az első fotózásom Helena Christensennel, Anna Karinával és Kristen McMenamyvel. Aztán 1993-ban visszatértem Christy Turlingtonnal, majd 1994-ben Linda Evangelistával. De jártam még itt Lonneke Engellel, Zoe Gaze-zel, Audrey Marnay-jel and Amber Vallettával 1998-ban a fiammal, Simonnal és John H. társaságában 2005-ben,és Carey Mulligannel 2010-ben.

 

MZ: Hadd jegyezzem meg, hogy egyszer egy napra beteg gyermekek számára is megnyitotta a strandot.

PL: Az „Imagine for Margo” egyesület arra kért, hogy két párizsi kórházban rákos gyermekeket fényképezzek. Nagyon lehangolónak találtam! Tehát ehelyett úgy döntöttünk, hogy elvisszük őket Le Sambuc-ba a családjaikkal és gondozóikkal. Megkérdeztem tőlük, szeretnének-e még valamit, és 7-8 gyerek a 10-12-ből azt válaszolta, Mikát. Így felkerestük a Sonyt, de senki nem méltatott válaszra minket. A menedzsereik elég nagy seggfejek voltak. A barátomnak, Farida Khelfának megvolt Mika személyes e-mail címe. Írtam neki egy e-mailt este 11-kor, másnap reggel pontban nyolckor már hívott is, hogy elfogadja az ajánlatot. Megemelem a kalapomat előtte: egész nap játszott és nagyon kedves és megközelíthető volt. Este pedig buliztunk egyet a Gypsy Kings-szel.

 

MZ: Egy rövid bemutató szövegben, amelyet a „Tout Beauduc 1990/2007” című kiállításához írt, bemutatja a Fréres-Precheurs templomot egészen a 2008-as találkozó végéig egy listával, amelyben az ismerősei szerepelnek, „Jean-Paul és Francoise”-tól „Hélene-ig és [később] Nénéig”. Sok embert ismer onnan!

PL: Szeretem az itt élőket és úgy hiszem, ez kölcsönös. Nem könnyű megnyerni a barátságukat, de ha egyszer sikerül, az egy életre szól. Anne Igou-val, az Nord-Pinus Hotel tulajdonosával éltem együtt 10 évig. Ott, a 10-es számú szobában készítette Helmut Newton a véleményem szerint legszebb fotósorozatát, Charlotte Rampling híres meztelen képeit. Ismerek bártulajdonosokat, torreádorokat…

Azelőtt volt egy házam Croissy-sur-Saine-ben Párizshoz közel. A bisztrót a vasútállomáson egy bizonyos Charlie vezette. Kiderült, hogy a fia a Le Tambourin tulajdonosa, a bárnak a Place du Forum sarkán. Matador lett belőle. Milyen kicsi a világ… 

Ismerem Arles polgármesterét, Hervé Schiavettit, aki meghívott engem a Feria húsvétra. Ismerem Jean-René Charialt a L’Ostau de Baumaniére étteremből, a fia Benjamin fiam legjobb barátja.

Ismerem Christian Lacroix-t, éppúgy, mint a nőt, aki a boltot vezeti a férjével, aki az Alpilles-ben készít olíva olajat… Ismerem még Lucien Clergue-t is, akitől vettem egy fényképet, amelyiken női torzók merülnek el a hullámokban. Ez hozta őt igazán lázba. De talán túl sok nevet mondok?

 

MZ: Hogy tovább bővítsük a listát, meg kellene említenie, hogy személyesen ismeri Arles királynőjét is!

PL: Ez igaz, készítettem képeket Caroline Serre-ről, miután megszavazták a 2008-as naptárba. Egy kicsit kövér volt, nagyon kedves, szinte gyerek. Egy mezőre vittük és narancs színű filtert használtunk a kamera lencséinek felén. Mindenki megdöbbent.

 

MZ: De nem voltak annyira megdöbbenve, mint a kulturális minisztérium képviselői 2001-ben, amikor állami kitüntetésben akarták részesíteni egy kis torreádor bárban,a Chez Auguste-ben, a De la Liberté úton.

PL: Minden magas szintű tisztviselő dühöngött! Egy ilyen fontos eseményt egy olyan helyen…

 

szikszai-johanna_fotosws4

BA: De szereti a bikaviadalokat.

PL: Részt vehettem José Tomás történelmi korridáján, aki egyedül küzdött meg hat bikával a Nimes-i Féria des Vendangesben 2012-ben. A tökéletesség és a kegyelem határán mozgott. Tomás nem vétett egyetlen hibát sem. Mindenki könnyekkel a szemében nézte. Mivel az aréna igazgatójával, Simon Casasszal barátok vagyunk, egészen közelről figyelhettem a viadalt. Azóta nem tértem vissza.

 

BA: Miután közzétett egy képet az Instagramon José Maria Manzanaresről, „a legelegánsabb torréador” felirattal, sok felháborodott kommenttel kellett szembesülnie…

PL: Olyan nyugodtan válaszoltam ezekre az elvadult, agresszív kommentekre, ahogyan csak tudtam. A dolgok azonnal lecsillapodtak. Ezek a bikák öt évet töltenek a legszebb legelőkön, miközben azt csinálnak, amit csak akarnak. Az igaz, hogy ezt követően kivégzik őket. De ez a sors rosszabb azon állatokénál, amelyeket a húsukért és a bőrükért tenyésztünk, és vágóhídon ölik meg őket? Noha elismerem, hogy nincs rosszabb egy rossz bikaviadalnál egy rossz matadorral.

 

MZ: Pontos lenne azt mondani, hogy gyökeret vert Arles-ban?

PL: Úgy hiszem, igen. Maja Hoffmann révén megvettem azt a házat, ahol most, 2010-ben vagyunk. Ő találkozott az előző tulajdonosokkal, a biológuspárral, Poppit és Patrick Rogersszel, a Tour du Valatban töltött hosszú gyakornoki ideje során. Ráadásul a fiam, Jeremy Trinquetaille körzetben él. Kedves lenne azt mondani, hogy épp munkát keres…

 

MZ: A másik három fia Párizsben él, ahol van egy nagy lakása, amely a stúdiójának is helyet ad. Párizsinak vagy arlesinak tartja magát?

PL: Amikor Párizsban vagyok inkább érzem magam arlesinak, mint fordítva. És egy kis anekdotát is elmondok: az a lakás, amelyet említett régen a nagyszerű dizájner és lakberendező Andrée Putman és férje, Jaques tulajdonában állt. Miután elváltak, Jaques elvette Catherine Béraud-t, akivel Arles-ban találkozott. És Andrée és Jaques fiának, Cyrille-nek van egy galériája szintén Arles-ban!

 

BA: Ha már a galériákról beszélünk, átment attól a Hans Mayertől, akivel 1969 óta dolgozott együtt Larry Gagosianhoz 2014-ben. Hogyan és miért történt mindez?

PL: Még Mayer keresett meg az új partnerével Denise Renével, amikor a krefeldi Werkkunstschule tanulója voltam. Kiállítási lehetőséget ajánlott egy csöndes nyári hónapban. Osztoztam a galéria hatalmas, gyönyörű területén Jakob Billel, Max Bill fiával. A tanáraim nagyon lelkesek voltak! A monotípiáimat állítottuk ki ott, Sultan álnév alatt. Mayer mindent megvett, amellyel nagyjából 20 ezer márkát kerestem. Olyan volt, mintha nyertem volna a lottón. Azonnal az iskolával szembeni pékségbe mentem, ahol minden tartozásomat rendeztem. De nemcsak az adósságaimra tellett, megvettem magamnak azt a Mini Coopert is, amire vágytam. Ezt követően megszakadt közöttünk a kapcsolat. Majd egy napon 1990-ben meglátogatott Párizsban és azt mondta, csináljunk egy kiállítást a képeimből. Abban az időben azt gondoltam, hogy a múzeumok és galériák már egy kicsit kimentek a divatból. A magazinokat tartottam a legmegfelelőbb helynek a képeim megjelenésére. De Hans végül meggyőzött. Szerveztünk egy showt a galériájában a düsseldorfi kikötőben. Nagyon sok ember volt ott, a pincéreknek a fejük fölött kellett vinnie a tálcákat. Azóta ő volt a hivatásos kereskedőm. Még a monotípiáimat is bemutatta egy csoportos kiállításon, amelynek a „Vicces tárgyak” nevet adták a bázeli Tinguely Múzeumban 2014-ben.

 

BA: És ebben az évben hagyta ott Gagosian miatt…

PL: Nagyon meg kellett erőltetnem magam, ugyanis nagyon hűséges vagyok. Hans nem volt túl boldog, de barátok maradtunk. Gagosian olyan ajánlatot tett, amelyet nem tudtam visszautasítani. Egy nagy galérialáncot vezet szerte a világon New Yorkban, Rómában, Hong Kongban…

 

BA: Kiállították a divatfotóit a párizsi Gagosianban 2014-ben, majd az athéniban 2016-ban. Valójában Gagosian csak a szupermodellek és a hírességek miatt akart önnel dolgozni. de 2017-ben a londoni Gagosian Alberto Giacometti szobraival mutatta be a képeit, amelyeket egy évvel korábban a zürichi Kunsthausban készített.

PL: Még nem végeztünk a közös munkával, mivel a párizsi Giacometti Alapítvány gyűjteményéről is készítettem képeket. Még több szabadságot szeretnék ebben a projektben… Ez egy folyamatban lévő munka.

 

MZ: A mostani projektjeinek egy másik darabja, hogy részt vesz egy félig dokumentum- félig művészeti jellegű alkotás létrehozásában. Meséljen erről!

PL: Elkezdtem fotózni az embereket, az arcukat, hogy megnézzem, a külsejük hogyan tükrözi a belső gondolataikat. Először ezek az emberek olyanok voltak, mint ön vagy én: érdekes volt, de mind nagyon hasonlítottak. Aztán a társadalom peremén élő embereket fényképeztem Los Angelesben, de úgy éreztem, mintha kukkolnám őket, ezért pár perc múlva már nem akartam folytatni. Végül elmentem a floridai állami börtönbe, ahol négy halálraítélt rabot fényképeztem rendkívül különleges eljárás szerint. Az ablak mögött a kamerával szemben helyezkedtek el, és fél órán át csöndben kellett állniuk. Aztán a fény kialudt és négy percig azt mondhattak, amit csak akartak. A négy rab közül, akikkel 2013 márciusában találkoztam hárman színészkedtek a kamera előtt. Nem tartottam őket eredetinek. De a negyedik, Elmer Caroll, egy tíz éves lány erőszaktevője és gyilkosa, akit néhány héttel a látogatásom után végeztek ki, már beletörődött a sorsába. Ez egyfajta belső békét adott neki. Lenyűgöző volt. Hosszú ideig csak nézte magát a tükörben, miközben mi sokáig csak az ő tükörképét láttuk, ami egyik félnek sem volt könnyű – és ekkor azt hiszed, hogy egy gyereket, egy papot vagy magát az ördögöt látod a tükörképében. És mégsem változott semmi!

szikszai-johanna_fotosws3

 

MZ: Sokáig vitatkozott az ügyvédeivel ezen projekt kapcsán.

PL: Nem támogatták, hogy bűnözőket tegyek híressé. De számomra nincsenek bűnös emberek, csak ártatlanok. Ki tudja, kivé váltam volna, miket tettem volna, ha megtapasztaltam volna mindazt, amivel ezeknek a haláraítélteknek kellett? Egy részről tudom, hogy az ügyvédemnek igaza van. De pontosan ez az a küszöb, amelyet át kell lépnünk… Ez nem ítélkezés vagy a magyarázkodás kérdése. Ez arról szól, hogy rájuk nézzünk. Hogy empátiát gyakoroljunk. 

 

BA: Csak kevesen tudják, de szokott meditálni.

PL: Már 45 éve meditálok. Uli Bauhofer, Maharishi Mahesh Yogi tanítványa mutatta meg nekem, aki az Ayurvedát Európába hozta, elsőként Münchenben. A célja az, hogy jobban megismerd önmagad. Leülsz, megfogsz egy üres papírt, és elkezded leírni: „Egy nő hosszú kabátban egy bőrönddel átkel az úton, bevándorló,” vagy csak egy szóval jellemzed, hogy kifejezd, amit érzel. Innen, lépésről lépésre közelebb kerülsz ehhez az érzéshez. Megtanulod elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak, és megismered a szépségüket. Élni hagyod őket, és magadat is. 

Ennek köszönhetem, hogy elkészíthettem a híres harmadik Pirelli naptáramat azokkal a híres színésznőkkel. Mindig szerepet játszanak, mindig reprezentálnak valamit, de megmutattam őket smink és beállítás nélkül a maguk valójában. A meditáció segít megalkotni ezt a köteléket, elérni ezt a bizalmat. Elengedem a dolgokat, nem várok el semmit, minden úgy történik, ahogy annak lennie kell. Így alkotom meg a képeimet is.

Nemrég készítettünk egy reklámot a Lancôme-nak Londonban, Los Angelesben, Madridban és New Yorkban. Emmanule Lubezkivel, a rendezőmmel ezt horgászatnak neveztük: hagytuk a lányokat szabadon mozogni, story board nélkül. Nagy örömmel vettek résztbenne, mi pedig lefilmeztük őket, majd később szerkesztettük meg a képeket. Bámulatos eredmény született.

 

MZ: Gyakran hasonlítja a Camargue régiót a Ruhrhoz, ahol felnőtt.

PL: Ezek a régiók és a lakosaik igazán eredetiek. Mindent a lényegére redukálok. Soha nem élnék Saint Tropez-ban vagy Monte Carloban. Inkább fizetnék 99%-os adót és élnék itt egy konténerben!

Semmi nem mesterséges a Camargue régióban. És ez elősegíti a munkát: mindig a jó helyen vagy. Vegyük például ezt az asztalt a fa alatt, vagy a pajtát… azokat a dolgokat, amelyeket régen a borkészítéshez használtak. Ha érintetlenül hagyod, ha nem vágod le az ágakat, ha nem építesz kis köves utakat és virágágyásokat, a hely beszélni kezd hozzád. Ez mondtam a gyakornokoknak is Velencében.

 

BA: Mit mondott nekik pontosan?

PL: Azt, hogy ahhoz, hogy igazi fényképészek legyenek, hallgatniuk kell a belső hangjukra. Persze nyugodtan elsajátíthatnak egy stílust, lehetnek sikeres, önelégültek és vezethetnek egy Porchet. De ez nem fejezi ki a valós személyiséget. El kell jutnod annak a központjába, ami mozgat téged, és amint kapcsolatba léptél vele, az egész életeden át elegendő energiát ad majd. Az 1960-as években néhányan arra is képesek lettek volna, hogy egy kis lyukat fúrjanak a koponyájukon, hogy csökkentsék a cerebrospinális folyadék mennyiségét. Ez legalább olyan kemény, mintha folyton LSD-n lennének, egy radikális lépés, hogy elérjék a céljukat. De az én szilárd meggyőződésem az, hogy a legnagyobb művészek kreativitása mindenkiben ott szunnyad.

 

BA: Ha már a nagy művészekről beszélünk, mi történik majd a halála után azzal a több ezer fényképpel, amit élete során készített?

PL: [Hirtelen szótlanná válik] Egy párizsi alapítványhoz kerülnek majd. Remélhetőleg egy olyan alapítványhoz, amely tudja, milyen célra használja. Nemrég döntöttem így. Május végén vált hivatalossá.

 

Eredeti cikk

 

Modell:Szikszai Johanna - Visage Models @johannaszikszai @visagemodelshungary 
Smink:Deri Laura @derilaura 
Haj: Hajda Nóra @hajdanorahair 
Helyszín: Prime Studio @primestudio.budapest
Fotó: Sándor Bodogán @bodogansandor 

Friss blogbejegyzések


Akik már minket választottak


"Egy nagyon jó hangulatú workshopon vettem részt. Ahol sok hasznos tanácsot, tippet kaptam, nem csak a világításokról, hanem egy modell fotózás megszervezéséről, kivitelezéséről is. A kis létszámnak köszönhetően mindenkinek volt lehetősége egy komplett világítást összerakni. A kevésbé rutinos résztvevőknek Sándor és persze a többiek is készséggel segítettek. Csak ajánlani tudom mindenkinek Sándor workshopjait!"


Szilvia

"Őszinte izgalommal mentem a hétvégén a Vass Tamás által tartott Light Academy workshopra, amit ajándékba kaptam. Hogy miért az izgalom? Drága nejem már befizetett egyszer egy másik fotóstúdióba, és hát ott szörnyű élményem volt: az oktató mindent akart csinálni, csak oktatni nem. Demotivált és ellenszenves volt. No, Sándoréknál sikerült ennek tökéletesen az ellenkezőjét kapnom! Fekete Krisztián nem mondott igazat, mert nem Ő volt az egyetlen "nem profi", de jó volt, hogy ezt egyáltalán nem éreztem hátránynak. Tomi olyan könnyedén adta át a tudást (és igen, Ő át akarta adni a tudást!), hogy simán megértettem mindent. Kiemelném Tomi praktikus tippjeit, akiből megtudhattunk, hogy pl.: a lazacos alátét egy tökéletes derítőlap ;-) Különösen tetszett, hogy nem csak ültünk, hanem megfoghattunk mindent, sőt a vége felé már mi állítottuk be a fényeket. Szuper volt, hogy összesen 6an voltunk, így mindenki tudott érvényesülni! Én baromira élveztem, és már be is jelentkeztem a szeptemberi modell fotózás-ra!"


Péter

"A "Glamour és fehérneműs fotózás" workshop Purt Katával Workshop - on vettem részt. Most először találkoztam Sándorral és nagyon pozitív elő benyomásra tettem szert. A stúdó jól felszerelt, tágas, jó kiláttásal rendelkezik a Dunára! :) A studióban mind természetes fénnyel mind vakus megvilágítással tökéletesen lehet dolgozni. Nagyon tetszett, hogy többféle háttérrel fotóztunk, akad rozsdás fal és egyedi kézzel készített háttér is. Ami a legjobban tetszett, hogy egyből belevágtunk a fotózásba, együtt választottuk ki Kata ruháját, melyik háttér legyen, milyen megvilágítást és tényleg az a hagyományos Workshop feeling - je volt! Féltem, hogy nem igazán az kapom amit vártam, de azt kell, hogy mondjam, többet kaptam így nyugodt szívvel teljese mértékben ajánlom mindenkinek, mert átélheti, hogy egy profi csapattal, és modellel milyen dolgozni! A létszám is teljesen egészsége, mindenki rengeteg képet tudodd fényképezni, és amikor sorra került az ember, akkor nyugodt szívvel kommunikálhatott Katával és a maximumot lehetett kihozni! Köszönöm szépen az élményt! És mindenkit bátorítok, hogy jelentkezzen a következő Workshopra!"


Előd

/ Tekints bele, hogy milyen is egy workshop nálunk!


Szeretnél értesülni legújabb workshopjainról, tesztjeinkről, cikkeinkről?

Iratkozz fel a hírlevélre és nem maradsz le semmiről!


Kérdésed van?

Tedd fel, igyekszünk mindenre választ adni!


Kapcsolat